Nincs idő a fájdalomra
Nincs idő a fájdalomra. - "kedvenc" reklámszlogenjeim egyike volt mindig is. Persze, nyilván értem én a mögöttes üzenetet, hogy azonnal ható fájdalomcsillapító, meg a testi fájdalom kezelése más, mint a léleké, mégis, annyira pontos képet ad a XXI. századról.
Hiszem, hogy ha valami a lelkünkben igazán fáj, annak teret kell engedni. Merni átengedni magad a bánatnak, a hiányérzetnek, a fájdalomnak sokkal bátrabb dolog, mint felvenni az "én már remekül vagyok"-attitűdöt, vagy mindenáron siettetni a fájdalom elmúlását.
Gondolj csak bele, gyerekként mennyire természetes volt, hogy megsirattad a lufit, amiért fél napig könyörögtél a szüleidnek a vásárban, és másnapra kipukkadt. Hogy kétségbeesve zokogtál, ha megbillent a kezedben a fagyitölcsér, és a gombóc az aszfalton landolt. Hogy mekkora tragédia volt, amikor elszakadt az alvós állatod, és mikor anyukád el akarta vinni megvarrni, te alig engedted ki a kezedből, mert azt hitted, sosem látod viszont többé. Gyermekként tudtál és mertél sírni, veszteséget gyászolni belefeledkezve, teljes szívedből.
Felnőttként legtöbbször már nem merjük magukat beleengedni a veszteség érzésbe szinte semmilyen helyzet után. Nincs rá idő, nincs rá hely vagy alkalom, hogy megéld, vagy csak nem akarod beleengedni magad igazán, pedig hihetetlen károkat okozhatsz magadnak azzal, ha a gyász, a veszteség vagy hiányérzet elnyomása mellett még azt a terhet is magadra teszed, hogy te nem érezhetsz fájdalmat. "Ugyan már, nem is olyan nagy dolog, nem történt semmi (de, a te lelkedben történt). Mással is megesett már, nem egy extra dolog (de igen, extra dolog, mert veled történt, te élted). Nem kellene ennyire magamra húznom a dolgot (ha a lelkedig ért, hogy ne húznád magadra?). Már rég túl kellene lennem rajta (miért és ki szerint?)." Hallottad már a fent mondatokat barátnőktől/barátoktól (tényleg szeretetből, segítő szándékkal ugyan!), vagy mondogattad már magadnak? És vezetett bármi eredményre azon kívül, hogy még lejjebb húzott az önostorozás, vagy a mások általi elvárás (puszta jószándékból), hogy mindenáron jól legyél már?
Éld meg. Persze ilyenkor mindig kérdés, hogy oké, átengedem magam a fájdalomnak, de mégis meddig van rendben ez az állapot, mennyi idő, ami "normálisnak" számít. Erre több válasz is létezik, és egyik sem ennek a posztnak a témája, lehet, hogy majd születik arról is írás. Az azért elmondható, és nem nagy meglepetés, hogy mindenkinél és minden helyzetnél más és más lehet. Van, amin könnyebben túlteszi magát az ember, és van, amin nagyon nehezen, van, akinél rövidebb ideig tart, van, aki hosszan gyászol; mint ahogy mindenkinél máskor jön el az a pont is, amikor már rendben érzi magát, vagy éppen még mindig nem, és ezért úgy dönt, segítséget kér. Az egyik leghasznosabb dolog, ha ismered magad annyira, hogy tudd, hogyan éled a fájdalmadat.
A valódi lelki fájdalmat és veszteséget felnőttként is meg kell élni. Merd kimondani magadnak: fáj / nem így akartam / nem értem, miért így történt / máshogy kellett volna / hiányzik / nem vagyok jól... mondj akármit, ami benned dolgozik a fájdalmaddal együtt, a kétségeidet, a kérdéseidet, mindent és bármit. És adj időt a fájdalomnak, vagy másképp fogalmazva: adj időt magadnak.